Az üres ház

Ennyi év után is küzdök azzal, hogy elfogadjam, amilyen vagyok. Azt már többnyire elfogadtam, ami vagyok, nagyjából 10 évvel ezelőtt. Na de aki vagyok, azt valamiért nehezebb.

Anno erre a megoldásom valami olyasmi volt, hogy elkezdtem írni egy borzasztó rossz regényt két kifejletlen karakterrel, lassan beléjük tömködve mindazt, amivel lassan, de biztosan küzdöttem. Kitéptem magamból és mehetett is a két bábba. Most itt vagyok, egykorúan a főszereplőmmel, farkasszemet nézek benne önmagammal, de csak nem akarja elmondani nekem, mi a baj. Bunkó.

Társadalom, politika, kultúra, nyilván nagyobb a kép, mint az a két apró, de annál élesebb pixel, amit ilyenkor megélek. Lehet inkább szilánk az, mint pixel, most hogy így a mondat végén belegondolok. A lényeg, hogy apró és fáj. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy újra elkezdek blogolni, hiszen szerettem és jót is tett. Ritkán választok olyan tevékenységet, ami ezek alá egyszerre esik, le is tettem pár éve, nehogy a végén hűtlen legyek a karakteremhez. Ha-ha. 

Ideje újra kézbe venni, leporolni, kezdeni vele valamit. 

Gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy számon kérem magamon, miért viselkedek úgy, ahogy. Többnyire olyankor, amikor problémát okozok, másoknak, magamnak. Ilyenkor valami kibuggyan belőlem, amit meglehetősen nehéz visszafogni, ömlik mindenfele az érzelem és vakon reménykedek, hogy lesz még erőm azonosítani a bajt, mielőtt teljesen kifullaszt. 

Aztán jön az analizálás: finoman megfogom a gondot, letisztogatom róla a fennmaradt érzelmeket, címkéket aggatok minden részletére és mikor már felismerhetetlenül idegenné vált, elrakom abba a komikusan hosszú fiókba, amiben tematikusan hever huszonhat év steril története. Kellemetlenül nézem, ahogy a Semmi újra magába nyeli a fiókot, szégyellve, hogy valaha közöm volt hozzá, de az érzés kopik, egészen addig, amíg már nem is tudom felidézni, miért éreztem kellemetlenül magam.

Ez minden bizonnyal sok mindenkivel megtörténik, próbáltam én már beszélgetni erről. A konklúzióm a következő: ez a jelenség és Másoké egy dologban tér el, még pedig az intenzitásban. 

Persze, hogy relativizálom, tényszerűvé gyurmázom az érzelmeim, de nem ennyire – mondják ők. –Szorongok, de nem ennyire, ez kicsit beteges. Válogatok, specifikus vagyok, de azért nem annyira, hogy ilyen hatással legyen rám. Zavarnak bizonyos hangok, de az, hogy úgy reagálj rá, ahogy te azt leírtad, na, az nem normális. Hogy érted, hogy ez nálad napi szinten, folyamatosan, mindig van? Pszichológuson gondolkodtál már? Amúgy köszönöm a tanácsod, sokat segített. Igazi öreg lélek vagy.

És félreértés ne essék, nem bélyeget keresek a gondnak. Nem feliratozni akarom, annak sok értelmét nem látom. Vannak tippjeim és technikáim és ezek szerintem többet érnek, mint egy gravírozott táblácska a jobb alsó sarokban, ami tájékoztatja a közeget arról, hogy esetemben mivel van dolga.

Na meg, ez az optimista delúzió, ami a felszínen tart. Egyszerre egy nagyon jó, de nagyon ártalmas dolog, hiszen van mibe kapaszkodni, de sajnos ez azzal jár, hogy képtelen vagyok letépni magamról. Fájna, az biztos. Meg úgy sejtem, azzal a lendülettel borulna is ki minden a maszk mögül, szóval szerencse, hogy ennyire egybeforrtam vele. Most már egyként tekintek rá és önmagamra, részemmé vált és örülök neki, hogy bár vannak negatív velejárói, többnyire egy jó és szórakoztató emberré tesz.

A kedvencem viszont, amikor a szégyenérzet seprűvel kergeti ki magamból a lucskos, cuppogó gondolatokat. Egyszerűen megunja, kinyitja az ablakot és kirázza, mint egy lepedőt. Ha kell, odacsap egyszer-kétszer. Csíp is utána a helye, de legalább magamhoz térek (és valami olyasmi jár a fejemben, hogy hát, ez kínos volt, nem is tudom mit képzeltem). Komikus.

Amúgy nem emlékszem mit írtam eddig ide. Azt viszont tudom, hogy elfelejtettem köszönni. Szervusz. Tapintatlan voltam, főleg ekkora rádiószünet után. Remélem nem haragszol.

A viszont látásra. :-)